A mai cserépkályhák ősét a 12.-13. században német és svájci mesteremberek folyamatos kísérletezés eredményeképpen építették fel először. Kezdetben a többcélú kemencékhez hasonlóan agyagból készült kályhák falára cseréptányérokat tapasztottak, ami jobban megtartotta a meleget, és ezzel növelték a fűtőteljesítményt. Később külön erre a célra kifejlesztett kályhaszemekből – amelyek a mai égetett kerámiábólkészült kályhacsempék elődei voltak – építették akályhákat. Hallatlan népszerűsége következtében hihetetlenül gazdag forma- és színvilága alakult ki a cserépkályháknak és a kandallóknak.

Napjainkban újra reneszánszát éli ez az ősi mesterség, a hagyományos formák mellett egyre színesebb, díszesebb és profilosabb elképzeléseket valósítva meg.

Hagyományos üzemelésűek azok a cserépkályhák, amelyekben időszakosan (naponta egyszer vagy kétszer begyújtva) tüzelnek. Ezek a kályhák fa-, szén-, vagy vegyes, tehát fa- és széntüzelésre alkalmasak. A felhasználandó tüzelőanyag határozza meg a kályha belső kialakítását, falvastagságát és ajtóinak számát, elhelyezési módját. A hagyományos üzemelésű kályhákat legáltalánosabban aszerint csoportosítják, hogy a tűztér és a kéménybe csatlakozó füstcső között hány füstjárat van a kályhatesten belül, és hogy ezek milyen irányban: függőlegesen vagy vízszintesen helyezkednek el. Az alaptípus hőtárolásra alkalmas, nagy tömegű, több járatos, ajtóval zárt tűzterű. Az égéslevegőt az ajtók szabályozható nyílásain át kapja. Kéményhez csatlakozik, és a helyiségből veszi a levegőt (légbevezetés szükséges). Burkolata a neve szerint is égetett, mázas cserép, de más építőanyag is lehet.

A kombinált cserépkályha egy betétes, ún. fűtőkandallóból, és egy utána épített járatos cserépkályhából áll. Első része gyorsan megmelegszik, és légcserével ad le hőt, második része a hagyományos cserépkályhához hasonlóan tárolja a hőt.

A töltő rendszerű (folyton égő) cserépkályhák felépítése csaknem azonos a hagyományos cserépkályhákéval. Az eltérés az ajtók számában és a tűztér közvetlen környezetének kialakításában van. Az ilyen típusú kályhákon ugyanis három ajtó van: a tűztérajtón és hamuzó ajtón kívül a harmadik ajtón lehet a tüzelőanyagot a tűztérbe tölteni (mint a kétaknás kályháknál). A tűztérben a folyamatos égés miatt rendkívül nagy a hőmérséklet (kokszkályhák, szénfűtés), így a tűztér falait a többi kályhatípusénál gondosabban kell megépíteni, de kialakításuk függ a kályha égési rendszerétől is. A töltő rendszerű cserépkályhákat más néven folyton égő kályháknak is szokták nevezni, ami abból ered, hogy ezek alkalmasak arra, hogy a tüzelőanyag rendszeres betöltésével és a keletkezett hamu rendszeres ürítésével ősztől tavaszig folyamatosan üzemeljenek. A töltő rendszerű kályhák építése nagyobb gondosságot igényel ugyan, de élettartamuk, tisztítási-átrakási periódusuk lényegesen hosszabb az időszakos tüzelésű kályhákénál. Mindezeken túl üzemeltetésük nagyon gazdaságos, jól kialakított változataik a 80%-os fűtési hatásfokot is elérhetik.

A gázüzemű cserépkályha tűzterében erre a célra kialakított, földgázzal vagy városi gázzal működő gázégő állítja elő azt a hőenergiát, amely a kályha köpeny¬falát átmelegíti. Tűztere nem igényel különleges ki-alakítást. Füstjáratai leginkább a fekvőjáratú cserépkályhák belső elrendezéséhez hasonlítanak. A gázüzemű cserépkályhák füstjáratait csak fekvő rendszerűre szabad kiképezni, a járatok felfelé emelkedve lehetnek lépcsős kialakításúak is, de bukójárat és holttér nem alakulhat ki a járatokban, mert robbanásveszélyes (2011-óta újat nem engedélyeznek).

Az elektromos fűtőtestekkel üzemelő cserépkályháknak számos előnyük van: tiszták, higiénikusak, könnyen szabályozhatók, jól automatizálhatók, nem kell hozzájuk kémény, az időnkénti fűtőbetétcserén kívül alig igényelnek karbantartást, korszerű változataikkal közel 100%-os fűtési hatásfok érhető el. Mindezek ellenére jelentős hátrányuk, hogy a mai energiaárak miatt üzemeltetésük költségesebb, mint bármely más cserépkályhatípusé. Átmenetet képeznek a csúcskizárásos üzemben, vezérelt "éjszakai árammal" működő tárolós elektromos cserépkályhák.

A szilárd tüzelésű cserépkályhák legkorszerűbb típusai a konvekciós hőleadású cserépkályhák (ún. fűtőkandalló, csempekandalló). Ezek alapvetően eltérnek a hagyományos üzemelésű cserépkályháktól, mivel köpenyfaluk felmelegszik ugyan, de fűtési teljesítményük elenyésző ahhoz a légfűtéshez képest, amelyet a kályhában elhelyezett fűtőbetét és a köpenyfal közötti légrésben áramló levegő hoz létre. Ez a kályhatípus Nyugat-Európában csaknem kiszorította már a hagyományos építésű cserépkályhákat. Ennek a jó hatásfokon kívül az is magyarázata, hogy a fűtőbetétet gyárban állítják elő, ezen kívül fokozottan hőálló anyagból készül, és így a hőmozgásokra kevésbé érzékeny, a körülötte levő köpenyfal egyszerűbben megépíthető, és a közvetett hőhatás folytán a kályhák hosszabb élettartamúak.

Azok a kályhák nevezhetők központi fűtés kazánjaként működő cserépkályháknak, melyek meleg víz előállításával működtetnek egy központi fűtési rendszert. Ez alapvetően úgy oldható meg, hogy egy u.n. fűtőkandallóba, vagy egy u.n. kombinált cserépkályhába vízteres betétet teszünk. A központi fűtésre köthető vízteres betétes kandallók/kályhák vízoldalon gyakorlatilag azonosak a melegvizes, szilárd tüzelésű kazános fűtési rendszerekkel.

Egy cserépkályha építése során rengeteg víz, illetve vizes anyag kerül felhasználásra, amelyet a kályha, mint egy szivacs magában tart. Mielőtt az új kályhánkat elkezdenénk használni, mindenképpen ki kell szárítani, ennek menete a következő:

Az építést követő első hónapban a kályha ajtaját nyitva kell tartani, akár le is lehet szerelni, így biztosítjuk a füstjáratok szellőzését. Egy jó kémény, működési elvének köszönhetően folyamatosan húz, így a nyitott ajtón keresztül a szobából levegőt szív át a kályhán, ezért fontos az első hónapban a kályha körül szobahőmérsékletet tartani. Ez a nyáron épült kályhák esetében nem gond, de ha a kályhánk télen készül el és nem lakott, fűtetlen helységben van, akkor erre is figyelni kell. Az első hónapban célszerű csak a természetes száradásra hagyatkozni, nem szabad erőltetni a kályha száradását (elektromos hősugárzóval, begyújtással), mert ez a kályha szerkezetének károsodását okozhatja. Amennyiben nincs elegendő kéményhuzat, időnként egy ventilátorral rá lehet segíteni.

Az első hónap leteltével (de ez lehet akár 6-8 hét is) elkezdhetjük a szárítófűtés folyamatát. Azért mondom, hogy folyamat, mert ez nem egy egyszeri befűtés, hanem egy napokig tartó kíméletes „bemelegítés”, ilyenkor a maradék vizet is elpárologtatjuk a kályhából. Fontos megemlítenem, hogy a cserépkályha nem bírja a hirtelen gőzfelszabadulásból származó nyomást, ahhoz, hogy elkerüljük a kályha megrepedését mindenképpen fokozatosan kell felmelegíteni.

Tegyünk újságpapírba csomagolt, apróra hasított tűzifa-, rőzseköteget a tűztérbe és gyújtsunk be! A művelet alatt a kályhaajtó végig legyen nyitva! Miután a rőzse lángra kapott, tehetünk rá egy-két darab kisebb tűzifát, de az egész ne haladja meg a 2-3kg-ot. A tűzifa minden esetben szárított (legalább két éve vágott) keményfa legyen, az ettől eltérő tüzelő a kályha idő előtti elhasználódásához vezethet. Ezt naponta kétszer ismételjük meg, és közben ellenőrizzük a kéményből távozó füstöt. A sok vízgőzt tartalmazó füst fehér, ahogyan csökken a páratartalma egyre inkább áttetsző lesz. Amikor azt tapasztaljuk, hogy a kéményből távozó füst már alig tartalmaz vizet (áttetsző), akkor elkezdhetjük a kályha használatát, de az első normális befűtéskor (~5kg fa) még ellenőrizzük a füstöt! Ha mindent rendben találunk, akkor a kályhánk készen áll a fűtési szezonra!